Honvágy

Kamaszként azt gondoljuk, hogy a szülők csak gátolják a személyiségünk kibontakozását. Elfojtanak. Nyaggatnak a tanulással és kiabálnak ha rendetlen vagy. Elpakolják a cuccaid amelyekre épp akkor van szükséged. Amikor pedig megkérdezed hova tűntek csak azt a választ kapod "helyre raktam". Igen, ez velem is mindig így volt. Valahányszor összekaptunk mindig a fejükhöz vágtam, hogy várom már a pillanatot amikor elköltözök, amikor becsukom magam mögött az ajtót és vissza sem nézek. És most tessék. Megkaptam. Nem néztem hátra. Már bánom. Mert láthattam volna milyen büszkeséggel keveredett aggodalom tükröződik szüleim arcán, hogy szemtelen könnyek potyognak testvérem szemeiből. Most itt van minden amit akartam. Egyetem, saját szoba, a magam ura vagyok, saját szabályokkal, távol az otthontól. Itt megtehetem azt amit ők tiltottak, megbánás nélkül tehetném. Tehetném. Akkor miért nem teszem? Azon kívül, hogy néha egész nap pizsamában flangálok a lakásban és éjfél helyett 4 óra környékén alszom el, más dolog nem írható a számlámra. Pont azok az idegesítő dolgok készítettek fel erre az életre. Anyu ha kellett leszedte az összes felteregetett ruhát, kezdhettem előlről, csak, hogy megtanuljak teregetni, kiborított. Fújtattam, puffogtam de újra kezdtem. Lassan elsajátítottam a házimunka fortélyait, akarva-akaratlanul főztem, mostam, takarítottam. Persze én jobban szerettem volna visszaírni az sms partneremnek de az ilyen esetek legtöbbször telefon elkobzással értek véget. Istenem mennyire dühös voltam. Most mégis, el nem tudjátok képzelni milyen jó érzés amikor a teraszon teregetve a szomszéd néni  dicséretét hallgatom. "Szépen teregetsz, anyukád jól megtanított". Tudom, ez abszurd, de büszke voltam magamra, és anyura is, hogy minden rosszul terített ruhát leszedett és türelmes volt az ezredik alkalommal is.  Apu néha megpróbálta elmagyarázni hogyan is működnek a különböző gépezetek. Mindig azt mondta,  hogy előbb gondolkodjak, ne mondjam egyből, hogy NEM TUDOM. Hiszen könnyebb azt mondani, hogy nem tudom és neki sem fogni. Megérte annyiszor végighallgatni, mert már nem adom fel ha nem tudom, csak más utat keresek. Hugi mindig a nyomomban volt, idegesítő és levakarhatatlan. Szokása mindig vigyorogni, butaságot mondani és ügyetlenkedni. Énekelni egész áldott nap, amikor épp tanulnom kellene. Hozzám bújni, levegőt sem hagyva, minden éjjel. Itt minden reggel egyedül ébredek. Nap-nap után, telnek a napok, nevetés és ügyetlenkedés nélkül. Otthon ha buszoztam, mindig találtam egy ismerőst, akivel elbeszélgethettem abban a fél órában. Az időseknek mindig volt ülőhely, néhány néni megfogta a táskáinkat, hogy ha már állnunk kell, legalább a táskánkat lerakhassuk valahova. Apróságok, mégis elviselhetőbbé tette a napjainkat. Egy okkal több a mosolygásra.  Tegnap reggel busszal mentem órára. A velem utazó emberek lökdösték egymást a szabad székekért. Egy velem egykorú fiú épp lehuppant egy ablak mellettire, maximumra húzta a zenét, fülhallgatója volt de úgy is hallottam. Kapucni a fején. Egy idős bácsi mélyeket lélegezve állt mellette. A jármű kiszámíthatatlan mozgása és a tömeg láthatóan kikészítette. A fiú figyelmen kívül hagyta a jelenetet. Amikor a bácsi nem bírta tovább, félve megkérte a kamaszt, hadd üljön le egy kicsit, mert nem érzi jól magát, A válasz sokunkat megdöbbentett: "Ez az én helyem." Hol marad az emberség, a kedvesség? Talán neki soha senki nem fogta meg a táskáját. Most hiányzik az otthon melege. Anyu, apu, pimasz hugi. Hiányzik a magassarkú kopogása a lépcsőházban, olyankor anyu jött haza a munkából, mindig hozott valami finomat. Hiányzik a slusszkulcs zörgése, azt jelentette, hogy apunak dolga akadt, sokszor tartottam vele kiskoromban. Hiányzik az ajtó csattanása, tudtuk, hogy hugi énekelni akar. Hiányzik a húsleves illata ebédidőben. A láncfűrész hangja az udvarról, az volt a kezdés jelzése favágáskor, Hiányzik, hogy a testvérem üzenetet írjon nekem éjszaka, amikor bulizok , hogy vigyek neki "szendót" és Pepsit.  Hiányoznak a kedves buszvezetők, pletykás szomszéd nénik, a falu zaja dél körül. A vasárnapi harangszó. Kiscicák a szénában. A szomszédok kutyái, akiket már a magadénak érzel. Patakcsobogás a fenyők alatt, születésnapod előtt. Hangyacsípések. A tulipánom monoton látványa az ablakomban. Hiányzik az idegesítően sok szeretet ami körülvett.