Tudtalak volna szeretni

Az ember azt hinné, hogy a pár hetes kapcsolatok befejeztével szemrebbenés nélkül áll tovább. Hogy nem lehet megkedvelni valakit ennyi idő alatt, az meg végképp nem lehet, hogy fájjon a hiánya. Sőt mi több egyenesen nevetségesen hangzik. Már hogy tudná befészkelni magát valaki a gondolataimba egy satnya hónap alatt? Őrület. A múltbéli hibáidat nem követheted el újra, mert ismered már a hibádat, tudod mit fog lépni a hiba, hogy mikor fog eltűnni, hogy ha reagál az instagram storyra akkor épp mindegyik ajtó zárva van ahol eddig bekopogott. Természetesnek veszi, hogy a te ajtód mindig nyitva áll, akár csókcsatára, akár lelki tuningra. Mert ezt szokta meg tőled. Tudod, hogy amikor azt mondja csak te vagy az életében éppen akkor jelenik meg a kijelzőjén egy chatfejecske, az a bizonyos hölgyemény, akiről elmondásai szerint hónapok óta semmit sem tud, aztán copy-paste módszerrel, ugyan ezt a szöveget adja le. A hibáidat ne ismételd. A tűzhelyen felejtett kávéfőzőhöz sem nyúlsz még egyszer ha megégetett. Aztán jön valaki, aki hiába volt része a múltnak mégis a jövőt látod benne. Az emlékek ködösek, emberöltővel ezelőtt volt, agyalsz, hogy mi történt, hogy tőle csak úgy elszakadtál, mindenféle fájdalomtól mentesen. Aztán megfogalmazódik a fejedben, hogy miért is ne? Miért ne lehetne ő más mint a többi? Miért ne lehetne ő aki nem ajtófélfástól ront be az életedbe, hanem előtte bekopog, és nem is jön be amíg engedélyt nem adsz rá?
Rábólintottam. Beszélgetni miért ne lehetne? Bevallom, eleinte minden mondatodban azt a kis hibát kerestem amiért besorolhatlak téged is a többi önimádó nőfaló közé. Meglepetésemre nem hogy besorolni nem tudtalak, de új mappát kellett kezdenem a te típusodnak. Tisztelettudó, kedves, figyelmes, nem került elő a szex téma már a második beszélgetéskor. Képzelődöm, csak ez lehet a magyarázat. Két lehetséges válasz volt arra a kérdésre ami az elmémet bombázta. Mi a szándéka? Vagy nagyon jó körettel tálalja, hogy ágyba akar vinni, VAGY ami kevésbé tűnt reálisnak, tényleg érdekli az az énem aki évek óta ott gubbaszt a biztonságos zugában és még csak az orrát sem dugja elő. Cinikus voltam, mert eddig csak olyan embereket sodort az utamba a sors akiket csak a sorscsapás jelzővel tudnék jellemezni. Azt hiszitek ti férfiak, hogy egy nőnek könnyű saját magát adni, de ez csak a ti sztereotípiátok. Hogy is lenne könnyű amikor minden áldott szakításkor el akarjuk dobni az akkori énünket, mert azt gondoljuk a mi hibánk? Ki akarjuk cserélni magunkat. Új külső, rövidebb haj, új stílus. Aztán az ember lánya rájön, hogy mindegy hányszor próbálja átalakítani magát egy újabb férfi ideáljának, hiába minden erőfeszítés, az eredmény ugyan az ami az előző kettőnél. A férfi lassan, fokozatosan oson ki az életünkből. De mindezekkel szemben veled másképp tettem, magamat adtam. Miért ne? Igaz? Olyan nyers őszinteséggel amit nem fűszerezett semmilyen hazugság. Te elvártad tőlem, hogy őszinte legyek. Azt mondtad te is az vagy velem. Azt mondtad bennem nem akarsz csalódni, hogy veled én SOHA nem sérülhetek. Fura, de valahogy akartam hinni neked, annak ellenére, hogy gyanúsan jó volt minden. Mert szinte túlzás , hogy ennyire egy hullámhosszon legyünk. Mert a tudat is megrémisztett amikor arcul csapott a felismerés, tudnálak szeretni.  Nekem is könnyebb lett volna utadra engednem a te is olyan vagy mint a többi mondattal, de megadtam neked a lehetőséget, hogy bizonyítsd az ellenkezőjét. És ez volt az ami a legnehezebb volt számomra, mert nem könnyű elvonatkoztatni a tapasztalataitól annak aki mindig ugyan abban a lélekcincáló történetben találja magát. Akartam a jót látni benned és nem szemforgatva legyinteni ha ütközött a nézetünk, nem hagyni hogy kialudjon az a porszemnyi remény ami feléledni készült bennem. Egy új fejezetet kezdtem veled. Új lapok, amikre én írhattam rá a történetet, nem csak fellapozni a kedvenc jelenetet és rongyosra olvasni. Elhitetted velem, hogy lehetnek olyan emberek az életemben akik nem fintorognak és rezzenek össze, ha nem az általuk leírt forgatókönyv alapján viselkedem. Elfogadtalak olyannak, amilyen vagy. Ezt mondtad, én pedig úgy belesüllyedtem ebbe a mondatba, hogy megnyugvást hozott. A sors fintoraként épp a névnapomon kellett rájönnöd, hogy te meg akarsz óvni magadtól. Az a baljós megérzés, ami szúrkált az elején .. akkor is tudhattam volna, hogy magamban jobban kell bíznom mint másban. Most komolyan. Nekem akartad beadni ezt a szöveget? Nem tudom miből hitted, hogy ez megkönnyíti a dolgot, vagy netán mentségül szolgál a tetteidre. De ne aggódj, nekem ez már megszokott, ugyan az a lemez. Nem szorít a mellkasom, ha arra gondolok újra a gödör aljáról nézem az eget. Nem futok vissza a nevedhez mint reggelente induláskor az ajtóhoz, hogy megnézzem bezártam-e. Lassan kisimulnak az értetlenséget tükröző ráncok a homlokomon. Kifogy belőlem az érzés. Lezárom veled a fejezetet, to be continued nélkül.