Te és én, mi.

Nem élünk teljes életet. Sem te, sem én. Most azt mondod "ugyan már, beszélj a magad nevében". De ha belegondolsz és megrágod a szavaimat, mintsem csak elolvasod akkor beleláthatsz a filozófiám azon részébe, amely talán egyenlővé tehet minket. Mert te hasonlítasz rám. Én, 18. évem derekán azt mondom, hogy jómagam állítok korlátokat és akadályokat a saját ösvényemre. Az eszem azt parancsolja, hogy haladjak a kijelölt ösvényem. Két oldalt szürke fémkorlát, előttem időközönként derékmagasságban vasrudak keresztben. Mindig átbújok alattuk, de ahogy lehajtom a fejem egyre lejjebb kell guggolnom, egyre nehezebb. Nem térhetek le az útról, még csak fel sem emelhetem a tekintetem. Ily módon haladsz te is a tieden, leszegett fejjel. Korlátok, nem vállalom el a munkát, nincs gyakorlatom benne és erre rásegít a főnök is, csináltál már valaha ilyet? . Akadályok, megbuktam matekból, az érettségin sem lesz jobb. Azt teszed amit a többi ember, kihátrálsz. Nem lóghatsz ki a sorból, mert elítélnek. Ezt elhiszed magadnak. Tudod miért? Mert te is elítéled azokat akik nem azt az elvet követik amit te. Neki nem tetszik ami neked a kedvenced. Most is az ösvényen haladsz. Most is az ösvényen haladok. Monoton. De koppan a fejemen valami. Koppan a fejeden. Váratlanul. Fenyőtoboz, ezt ismerem, találkoztam már tobozokkal az ösvényemen. Mégis ez most más mint a többi. Máskor sokkal jobban szétnyílt, üres volt és eltört a kezemben. Száraz, barna és érdektelen. Te is tudod miről mélázok. De most nem a megszokott van a kezemben. Már nyílni készül, de zöld és illatos. Fenyőillat. Ismerős, néha besurran az orromba,mint egy hívatlan vendég, csak egy pillanatra, majd elillan nyomtalanul. De ez az illat nem hagyott ott, még mindig érzem, mintha csak rám várt volna. Mintha ránk vált volna. És most először felnézel. Most először zavarja a szemedet a fény. Mint amikor reggelente szokás elhúzni a sötétítőt és a fiatal napsugarak csiklandoznak. Mit látsz? Azt amit én? Mókus. Fürgén igyekszik meglépni a tett színhelyéről. Előbb a fölöttem levő ágakon ugrál akrobataként de idegen terepre lép. Csak nekünk idegen. A fatörzsön túl egy másik ágra libben és így folytatja amíg el nem tűnik a szemünk elől. Most látod először, hogy a korlát ugyan magas de épp kilátni fölötte. Én látom amit látsz. Színek. Micsoda színek. Zöld, piros, sárga. Vonzza a tekintetem, már el is felejtem, hogy milyen az ösvény. Nem emlékszem. Te igen? Kíváncsiság. Egy új érzés. Tudni akarod mi van még ott. Az ágakon fészkek lustálkodnak, óvva a fiókákat. Hangos csöppségek, de a vad csiripelés simogatja a dobhártyád. A szél igazi vadlóként vágtázik a tölgyek törzsei között. A fák koronáit itt-ott még fényrudak törik át. S mikor a tekinteted követi a rúd végét te is észreveszed amit én. Zöld a fű és ismeretlen lila virág kandikál ki a fűszálak közt. Belém hasít a gondolat. Mi is harcos, lila virágocskák vagyunk. Zöld és illatos tobozok. Amik nem az ösvényen rúgják a port. Rádöbbensz, hogy ki kell jutnod. Át a korláton, be az erdőbe, felemelt fejjel. Mit teszünk? Vasrúd a közelben. Startolok és úgy szaladok mint a szél, elrugaszkodom a földről akár mókus az ágról, egyenesen a rúdra. Át a kerítésen, mint egy fióka, aki először hagyja el a megszokott helyét. A szellő köréd tekeredik a levegőben és a földet érés épp olyan mint a gomblenyomás, eddig égett az agyadban. Talpra érkeztél. Féltél, hogy hasra esel de nem ez történt. Felgyúlt egy gomb, ezúttal a lelkedben. Nem állunk meg igaz? Én sem akarok megállni. Tovább szaladok. Tárt karokkal és fogsort villantó kacarászással, tekintetem a fölöttem elterülő lomblepelt pásztázza. Akár egy eszelős. Előttem egy fatörzs kidomborodik de könnyedén átugrom. Ez is egy akadály volt. Mégis milyen könnyű volt, nem úgy mint a vasrúd. Igazam van? Na látod. Megállok egy pillanatra, messze már az ösvény. Akár hová fordulok lehetőségeket látok, arra megyek ahová csak akarok. Vízcsobogás üti meg a füled. Lerúgod az eljárt cipőd és a hang irányába lépkedsz. Hagyod, hogy a ifjú szellő játsszon a hajaddal. Recseg az erdő a talpad alatt, egy új hang ami szimfónia nekünk. Mintha egy egész zenekar zengene Tchaikovskyt. Egy új hangszer csatlakozik a karhoz. Megtaláltam a patakot. Ujjperceim éppen, hogy hozzáérnek a vízfelszínhez és kiráz a hideg. Végigfut a hátunkon egy jóleső érzet. Lágyan csobog a patak. Ráérősen. Megállt az idő. Észrevetted? Most előtör börtönéből a lelkünk. Szabad és ráérős. Keskenyedik a patak. Át is ugrottuk. Újabb akadályt küzdöttünk le. Olyan egyszerű minden ha nincsenek korlátok. Futkorászok mint egy gondtalan kisgyerek. Gyereknek érzem magam az erdő bölcsőjében. Most lassítok. Még pár lépés és megállok. Ott vagyok, ott vagy, ott vagyunk. Szemtől szemben. Itt vagy. itt vagyok, itt vagyunk. Csak centikre vagy tőlem, hozzám érsz. Kezeid arcomat fogják közre. Kíváncsi tekinteted a fejem búbjától a meztelen lábfejemig pásztázik. Meztelen, olyan mint neked. Látod magad a barna szemekben. Bennem magadat látod. Benned magamat látom. A szél most kötélként először csak körbejár, majd szorít, egyre közelebb, összepréselődünk, mint egy csokor virág. A hajam meglibben és a vállamról leomlik a hátam sziluettjét követve, nem a széltől, a lélegzetedtől. Élesen fújod ki a levegőt, ezt teszem én is. Már szinte egymás elhasznált levegőjéből merítünk erőt. Egyik kezed még mindig az arcomat cirógatja, a másikkal magadhoz ölelsz. Erősebb mint a vas, biztosabb mint a kötél. Szemem tükre homályosul, lehunyod a szemed. És amit ezután teszel az a szívemet olvasztva boldogsággal áraszt el. Csókodat érzem a homlokomon, az arcom két felén, az orromon, a számon. És most ismét egy újabb érzés ami eddig ismeretlen volt nekünk. Elégedettség. A szabadság, a boldogság, a nyugodtság összevetve. Kezed a kezemre fonódik, indaként. Együtt fedezzük fel az erdőt, kéz a kézben, korlátok nélkül. Boldogan, szabadon és elégedetten.